Feleletemben
két nemzeti himnuszunk összehasonlítását fogom elvégezni, Kölcsey Hymnusát és
Vörösmarty Szózatát vetem össze. Sorra veszem a műfajt, a szerkezetet, a
hangnemet, a lehetséges értelmezéseket, párhuzamosan haladva a két versben,
mindig először a Himnusszal kezdve s a Szózattal folytatva. Végül a
legfontosabb gondolatok kiemelésével zárom a feleletet.
Mindkét
himnuszunk nemzeti önazonosságunkat fejezi ki és határozza meg. A nemzeti
himnusz műfaja minden országban létezik, és nagy részük abban a korban jött
létre, amikor a nemzetek önazonosságukat keresték, múltjukat kutatták,
próbálták magukat meghatározni: tipikusan a romantika korában, a 19. században.
A
Himnusz is, a Szózat is a magyar romantika fontos alkotása. Mindkettő a
reformkor idején keletkezett - nem egészen pontosan, hiszen az első reformországgyűlés
az 1825-27-es volt, a Himnusz pedig 1823-ban íródott. A Szózat 1836-ban
keletkezett, a reformkor igen aktív szakaszában.
A
mi nemzeti himnuszaink - eltérően az általában megszokottól, a többi nemzetétől
- szomorúak, önváddal és elkeseredéssel vannak tele. E téren a kettő közül a
Himnusz talán még egy árnyalattal pesszimistább, mint a Szózat, a Szózat
ugyanis lehetségesnek (bár nem valószínűnek) tartja a jövőnk jobbra fordulását,
és egyben buzdít is a hazánkhoz való hűségre, nem mond le a cselekvésről.
Nézzük most meg
közelebbről a Himnuszt.
Kölcsey műve, mint mondtam, 1823-ban keletkezett. Van
egy alcíme is: a magyar nép zivataros századaiból. A költő azt sugallja, hogy
ez a mű valamikor régebben keletkezett, nem 1823-ban. A szerző tehát egy
múltbeli időszakba helyezi magát és művét - a múltba vágyás jellegzetes vonása
a romantikának. Ahogy a nemzeti múthoz való vonzódás is, ami tehát ezen a módon
is megjelenik a műben, nemcsak a szöveg konkrét, múltat idéző helyein.
A Himnusz műfaját egyfelől könnyű meghatározni:
himnusz, hiszen istenséghez szól, kér, dicsőit, hivatkozik a múltra, majd ismét
kér, mindezt emelkedett hangnemben teszi. Ugyanakkor észrevehető, hogy ennek a
felépítésnek a szerkezete A-B-A ugyan hibátlan, de a középső részben a
dicsőítést sokkal inkább a panaszkodás helyettesíti, és a múlt felidézése sem
az istenség jócselekedeteit sorolja, mint a klasszikus himnuszban, hanem
legfőképpen panaszokat tartalmaz. Ezt figyelembe véve a Himnusz a
panaszzsoltárokra, más néven jeremiádákra hasonlít leginkább, műfaját
tehát így is meghatározhatjuk.
A Szózat keletkezése, mint mondtam, későbbi: 1836-ban
fejezte be Vörösmarty. A címe ugyanúgy műfajjelölő, mint a Himnuszé, a költő
itt sem a mű tartalmára, hanem a formájára, a szöveg típusára utal. Szózatról,
azaz szónoklatról van itt szó, egy szónoki beszédről, ami az emberekhez, a
magyarokhoz (a “magyar”-hoz) szól - ebben máris eltér a Himnusztól, ami viszont
Istenhez szól. A szónoki beszédnek bizonyos jellegzetességeit valóban magán
viseli ez a vers, pl. azt, hogy Vörösmarty hevesen érvel, és látszólagos
választás elé állít (élet vagy halál). Ha konkrétabb irodalmi műfajba
szeretnénk besorolni, ódának mondanánk a Szózatot, fennkölt, patetikus stílusa
miatt, szerkezete pedig a Himnuszra és a himnuszokra általában jellemző
ABA szerkezet.
A két mű szerkezete, mint mondtam, ABA, ebben tehát
megegyeznek. A keret mindenütt kicsi változtatással tér vissza: a Himnuszban a
8. (utolsó) versszak első 4 sorában van változás, a Szózatban ugyanígy, az
utolsó 2 versszak (ugyanúgy 8 sor, mint a Himnuszban 1 versszak) első fele
tartalmaz változást, a lezárások, az utolsó 4-4 sor már szó szerinti ismétlés.
Ha közelebbről megnézzük a változtatásokat, érdekes
apróságokat vehetünk észre.
A Himnuszban a változások a következők:
Isten, áldd meg a
magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő
kart,
Ha küzd ellenséggel;
és:
Szánd meg Isten a
magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
A mű eleje nagyságrendekkel pozitívabb, optimistább,
mint a lezárása. Áldás, jó kedv, bőség, küzdelem szerepelnek benne. A
lezárásban ezeknek nyoma sincs: szánalom, vészek, kínok tengere váltja
fel az előbbieket. A “Szánd” ige ráadásul szórendi variációval a
versszak élére került, kiemelt pozícióba, hangsúlyos helyre. Látható, hogy a
Himnusz elkomorult, áldás helyett már csak Isten szánalmára, együttérzésére
méltó a magyarság. Hogy mitől ilyen komor Kölcsey-mű vége, azt a középrészből
tudhatjuk majd meg.
Előtte azonban még nézzük meg a Szózat zárlatának
kisebb változtatásait.
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsõd az s majdan
sírod is,
mely ápol s eltakar.
illetve
Légy híve rendületlenûl
Hazádnak, oh magyar;
Ez éltetõd, s ha
elbukál,
Hantjával ez takar.
Az első két sor csak szórendi változtatást tartalmaz,
ahogyan a Himnusz is élt ezzel a variációval. Itt is egy ige került a versszak
és a mondat élére, ez azonban ugyanaz az ige, a “légy”, amitől így a versszaknak
a felszólító, buzdító ereje növekszik meg. Az aktivitásra kerül a hangsúly. És
ezt látjuk a további apró változásokban is: a bölcsőt és a sírt
az éltető és az elbukál szavakkal cserélte ki Vörösmarty. Ez
jelentésben nem nagy különbség: ugyanúgy életet és halált jelent mindkettő,
mégis más érzetet kelt az emberben. A bölcső és a sír: főnevek,
amelyek helyeket neveznek meg, nem embert, s még kevésbé cselekvést. Az éltető
már igenév, az elbukál pedig ige, cselekvést jelöl, ami ugyanarra az
aktivitásra utal, mint a versszak eleji felszólító módú ige. Ráadásul az
elbukás nem is ugyanaz, mint a halál: az elbukást egészen biztosan küzdés
előzte meg. A Szózat változtatásaiból tehát azt láthatjuk, hogy a mű aktívabb,
buzdítóbb, erőteljesebb lett a végére.
Nagyon érdekes különbség ez a két vers között: a
Himnusz zárlata ernyedtebb, lemondóbb, szomorúbb, a Szózaté küzdőbb, aktívabb a
versindításhoz képest.
Nézzük meg azt is, mi történik a középső részben.
Ahogyan az egy himnusztól várható, és amint már mondtam,
a középrészben a költő a múltba tekint. Először a dicső múltet veszi sorra, a
2. és a 3. versszakban, majd a 4. versszak elején egy felsóhajtással
megkezdődik a bajok sora: Hajh de bűneink miatt… Innentől csupa szomorúság,
veszteség, vereség következik. A 7. versszak a jelenbe is elér, mármint a mű
képzelt jelenébe, ami elvileg a magyar nép egy zivataros százada, de vélhető,
hogy Kölcsey jelenéhez is szól.
Az, hogy a magyarság vesztes, a sorsunk kudarcos, már
csak azért is nagy hangsúlyt kap, mert mennyiségileg több versszak foglalkozik
a gyászos dolgokkal. Csak két versszak büszke a magyar múltra, a 4.-től a
7.-ig, tehát kétszer annyi, 4 versszak sorolja a negatívumokat: tartalmi
szempontból a vers egyáltalán nem szimmetrikus, az arányok elbillentek.
Ráadásul micsoda negatívumok ezek. Először csak
vereségeinket sorolja: a tatárjárásra, a törökök dúlására utal. Kölcsey úgy néz
szembe a múlttal, hogy a velünk történt rosszakért minket tesz felelőssé:
mindaz, ami rossz a magyarsággal megesett, Isten büntetése “bűneink miatt”. És
nemcsak vereség, legyőzetés szerepel itt: testvérharc, hazaárulás és hiábavaló
mártírhalál követik egymást. A legszenvedélyesebb versszak a középrész utolsó
versszaka: a halálhörgés után még egy fájdalmas felkiáltás panaszolja, hogy
akik a szabadságért haltak meg, hiába haltak, hiszen leszármazottaik is
rabságban élnek. Ez a legelkeserítőbb pontja a múlt felidézésének. Kudarcosak
és árulók vagyunk, s akik hittel küzdöttek, hiába haltak meg - s mindezért csak
magunkat okolhatjuk.
Ekkor tér vissza a verset keretbe foglaló versszak, a
megfelelő variációkkal. Érthető is, hogy mitől komorabb a vers vége, mint az
eleje. Kölcsey következetesen építi fel rendkívül pesszimista művét, ami
folyamatosan lefelé tart.
Érdekes, hogy a Himnusznak még a verselése is
pesszimista. Is - ten - áldd - meg - a’ - ma - gyart:
tá-ti-tá-ti-tá-ti-tá: ezek trocheusok, azaz egy hosszú, egy rövid szótagból
álló verslábak. A trochaikus lejtés hagyományosan ereszkedőnek, lefelé tartónak
számít, így ez a forma maga is pesszimista szemléletet hordoz.
Áttérve a Szózatra, némiképp hasonló elemeket
találunk. Itt is a múlttal való szembenézés az első pont, de Vörösmarty a
múlttól a jelenen keresztül a jövőbe vezeti el versét, az idő egészét öleli át.
A múlt említése is más, mint Kölcseynél: nem válik el dicső és szégyenletes
részekre, mindenütt ott van a szenvedés és a szenvedés célja. Igy van ez a
kezdettől - ez a föld, melyen apáid vére folyt… - a középrész végéig, a
jövőig. A szenvedés, a bajok nem Isten büntetéseként jelennek meg
Vörösmartynál. És van egy olyan pontja Vörösmary versének, ami mintha egyenesen
válaszolna a Himnusznak: Kölcsey azt fájlalta a legjobban, hogy a kiontott vér
hiába volt, “szabadság nem virúl a holtnak véréből”. Vörösmarty pedig
éppen úgy látja, hogy ennyi kiontott vérnek igenis meg kell hoznia az áhított
boldog jövőt. Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért…
Óriási eltérés ez a két mű között, alapvetően különbözik a két költő
történelemszemlélete. Érthető tehát a Szózat vége is: a múltunk
cselekvésre kötelez, tehát tennünk kell valamit - ezt jelenti a Szózat
zárlatának ereje, aktivitása.
Ugyanebbe az irányba mutat a Szózat verselése:
Ha-zád-nak-ren-dü-let-le-nül: ti-tá-(tá)-tá-ti-tá-ti-tá: jambikusan szökellő
verselés, amihez a felfelé tartó, pozitív, előre mutató értékek kötődnek.
Ugyanakkor hiba volna a Szózatot optimistának nevezni.
A cselekvésre buzdítás jelen van benne, de olyan borzalmas víziók kíséretében,
mint amilyen a nemzethalálé. A Szózat középrészét ez a romantikusan felnagyított
rémkép zárja le - ez semmivel sem derűsebb, mint a Himnusz halálhörgése.
Ráadásul az a bizonyos cselekvésre buzdítás, amit előre mutatónak érzünk,
végül is minden konkrétumot nélkülöz: csak annyit mond Vörösmarty, hogy legyünk
hűek a hazához.
Feleletemben összehasonlítottam két nemzeti himnuszunkat. A sok különbség mellett elmondhatjuk, hogy ha ez a két szöveg fontos része nemzeti identitásunknak, akkor sajnos valóban úgy tűnik, hogy a legyőzöttség érzése és az önvád meghatározóak magyarságtudatunkban.
